Nem kell tangában vonaglanom az Andrássy úton, tehát szabad vagyok

„Láttuk a bécsi Pride-ot. Sajnos. De szerencsére, csak felvételeken. És azon gondolkoztam közben, hogy egyesek szerint ebben merül ki a szabadság. Sőt, ez maga a szabadság. Szóval beszélgessünk egy kicsit róla, hogy mi is az valójában. Vagy legalábbis arról, hogy mi biztosan nem az: például tutira nem az, amikor emberek kamion platóján vonaglanak bugyogóban, meg láncon vezetik egymást kutyaruhában, ráadásul fényes nappal, a gyerekek szeme láttára. Az viszont már közelebb áll a szabadsághoz, amikor az ember eldöntheti, hogy akarja-e ezt látni, vagy ennek teret engedni. Az meg még közelebb van a szabadsághoz, amikor valakire nem kényszeríthetik rá azt, amire nemet mondott. Az ilyen fajta szabadság pedig cseppet sem maradi vagy unalmas, még ha a nőnek öltözött kutyaférfiak annak is tartják.

De kezdjük talán azzal, hogy egyesek szerint Bécs a legélhetőbb város a világon. Most épp azért, mert ott (is) lehetett Pride. Bár zárójelben jegyezzük meg, hogy aki ott él, ott kell megoldania a lakhatását, állnia reggeli dugóban, orvoshoz menni, dolgozni napi szinten, az nem fog ilyen dübörgő kijelentéseket tenni, hogy a »legélhetőbb«. Ő simán csak él benne, és ilyenkor már a Pride akár bosszantó is lehet. Mint egy hídfoglalás csúcsidőben. Zárójel bezárva.

De most a Pride miatt főleg nagyon szabad és élhető Bécs. És nagyon szabad a Nyugat. Egyesek szerint legalábbis. Mármint nekik, nem azoknak a családoknak, akik nem akarják, hogy a gyerekeik ezt lássák. Ezek a családok nem számítanak. Közben mi pedig itt a mucsai Magyarországon elképesztően maradiak vagyunk, unalmasak, »party pooperek«, és főleg be vagyunk gyepesedve. Állítólag. Mert mi jobban szeretünk nádfedeles házak tornácán borozni, meg a gyerekeinkkel kirándulni. Hát így áll a dolog.

Szerintem meg más a helyzet. A Nyugat most éppen egy szivárványos máz alatt rohadó rendszer, ahol az egyén nem szabad, hanem programozott (ideológia)fogyasztó, egy robot, aki azt hiszi, hogy döntéseket hoz, miközben valójában általa ismeretlen emberek narratívái (propagandái) között sodródik, olyanok között, akik azt mondják, hogy a szabadság a Pride. Ott a szabadság nem választás, hanem kötelező ünneplés (ahogy a kommunizmusban). Ott a szabadság performansz, nem a valóság. Ezt onnan lehet tudni, hogy érezzük: az ember nem kutya, a férfi nem nő, és a Pride meg nem olyasvalami, amire büszkének kellene lenni. Ennek az ösztönünknek, ami ezt súgja nekünk, talán hihetünk.”

Nyitókép:AFP

***